Andris hangosan követeli magának a jégkrémet reggelire.
Első körben sikerül gyümölcsökkel elterelnem a figyelmét, jóízűen belakmározik, de aztán újr eszébe jut a fagyi és egyre erőszakosabban követeli.
Mondom neki: Kisfiam, jégkrémet nem szoktunk reggelire enni, csak ebéd vagy vacsora után desszertnek. Nézd ,annyi minden más finomság van a hűtőben.
- Nem, én jégkrémet akarok!!!!!!!!! - kiabálja toporzékolva, és leveti magát a földre.
Fogom a rúgkapálódzó gyermekemet, és szeretettel de egyértelműen becipelem a hálószobába apjához. Persze, apa sem tudja megtartani, így aztán hárman szaladgálunk körbe a lakásban egy darabig...
Kismanó hogy, hogy nem- székre mászva, a hűtő biztonsági ajtaját is kicselezve - végre megkaparintja a mélyhűtőből a fagyit!! (Szerencsére már csak egy lapult a mélyben...)!
Anyai szívemet megerősítve kénytelen vagyok erőszakot alkalmazni - kiveszem a kezéből a fagyit. Amíg apa Andrist megint eltálvolítja a tett helyszínéről, én addig gyorsan bedugom a másik mélyhűtőfiókba.
Andris kisvártatva persze újra előkerül, továbbra is sírva és követelőzve egyre fagyit kér.
Szegényem, tudja már, hogy a régi helyén hiába is keresné a fagyit - az már nincs ott -egyetlen reménye bennem és meglágyuló anyai szívemben van - csitításomra kétségbeesett sírással válaszol : nem desszertnek!!!!!! nem!!!!!! - a felkínált cumikat is tiszta erőből odavágja a falhoz.
Én közben rendületlenül készítem elő a reggelit magunknak... És persze, teszek édeset is az asztalra bőven - friss hámozott gyümölcsöt elsősorban a zabpehelyre. Eper, mangó - csupa Andris kedvence.
Egyszer csak abbahagyja a sírást, felderül az arcocskája, és közli velem:
Megeszem! - és leül az én tányérom mellé.
Hurrá, végül ez a nap is jól kezdődik! :)
